Még az osztott családok is Isten kegyelmében élnek

A látogató pap előszeretettel beszélt növekedésének homíliájáról. Aztán azt mondta: "Nem vagyunk mindannyian olyan szerencsések, hogy ilyen nagy, szerető családjaink vannak?" Férjemmel kérdő pillantást váltottunk. Egyházi családon belüli erőszakkal foglalkozó szolgálatunk folyamatosan növekszik; a válócsoport egyre erősebbé válik, akárcsak az anonim alkoholisták találkozója.

Ettől olyanok vagyunk, mint bármelyik plébánia. A padok közül sokan kétségkívül azt gondolták: "Örülök neked, apa, de ez nem igazán az én tapasztalatom."

Számtalan olyan embert ismerek, akiket alkoholisták neveltek fel, akik közül néhány gyerekként soha nem hozta haza a barátait, mert milyen szörnyű jelenet történhetett. Olyan emberek, akiknek testvérek és apák vannak a börtönben. Sikeres ügyvédek, akiknek apai soha nem adtak nekik jóváhagyó szót. Van egy barátom, akinek apai nagymamája annyira gyűlölte őt, hogy nem sokkal az apja temetése után azt mondta barátomnak, akkor egy tinédzsernek: "Apád soha nem szeretett téged." Ismerek olyan embereket, akiknek az édesanyja már kisgyerek korában is többször is dühös és gonosz szavakkal vágta meg őket.

Fizikai bántalmazás, szexuális zaklatás, öngyilkosság: nem kell messzire mennie ahhoz, hogy megtalálják. Jobb, ha úgy teszünk, mintha nem létezik.

John Patrick Shanley, a Moonstruck és Doubt filmek szerzője a New York Times-ban írja, hogy apját született született Írországba, ahol találkozik nagybátyjával, nagynénjével és unokatestvéreivel, minden egyes beszélõvel. Az unokatestvére a nagyszülők sírjához viszi, amelyet még soha nem ismert, és azt sugallja, hogy esőben térdeljenek imádkozni.

„Kapcsolatot éreztem valami szörnyűséggel és nagyszerűséggel - mondja -, és ez a gondolatom támadt: ezek az én embereim. "

Amikor Shanley történeteket kér a nagyszüleiről, a szavak hirtelen kiszáradnak: „Tony [bácsi] homályosnak tűnik. Apám visszahúzódó lett volna. "

Végül megtudja, hogy a nagyszülei enyhén szólva "félelmetesek" voltak. Nagyapja szinte senkivel sem jött össze: "Még az állatok is elmenekülnének előle." Veszekedő nagymamája, amikor bemutatta első unokájával, "letépte a fejéről a csecsemő viselt aranyos motorháztetőjét, kijelentve:" Túl jó neki! "

A család vonakodása tükrözte az ír hajlandóságot arra, hogy rosszul beszéljenek a halottakról.

Noha ez dicséretes szándék lehet, mindenképp elismerhetjük a családi problémákat, és mindenki részvétében együttérzéssel fogadjuk el őket. A sok családban a szavak nélkül átadott elutasító és csendes kód gyakran hagyja a gyermekeket tudomásul, hogy valami nincs rendben, de nincs szó vagy engedélyük, hogy beszéljenek róla. (És mivel a kommunikáció 90 százaléka nem verbális, ez a csend önmagáért beszél.)

Nemcsak botrányok, de szomorú események - például halálesetek - is megérdemelhetnek néma bánásmódot. Ismertem olyan családokat, ahol egész embereket - nagybácsikat, sőt testvéreket is - a csönd kitörölt a család emlékezetéből. Annyira félünk a könnyektől? Ma az, amit tudunk a mentális egészségről, azt állítja, hogy a gyermekek számára megfelelő korban tárják fel a családi igazságokat. Nem követjük a galileai embert, aki azt mondta: "Az igazság szabaddá tesz"?

Bruce Feiler a New York Times-ban új kutatásokról ír, amelyekből kiderül, hogy a gyerekek jobban megbirkóznak a kihívásokkal, ha sokat tudnak a családjukról és rájönnek, hogy valami náluk nagyobbhoz tartoznak. A legegészségesebb családi elbeszélések közé tartoznak az úttörések: emlékezünk arra a nagybácsira, akit mindenki szeretett anyjával együtt tartóztattak le. És azt mondja, mindig hangsúlyozza, hogy "bármi is történt, mindig is egységesek maradtunk családként".

A katolikusok ezt Isten kegyelme alapján hívják. Nem minden családi történetünk válik boldoggá, de tudjuk, hogy Isten szilárdan áll mellettünk. John Patrick Shanley következtetése szerint "az élet megtartja a csodáit, a sötétből való jó kitörés a vezetőjük"