A szentségek iránti odaadás: miért vallom be? bűn egy kicsit megértett valóság

Korunkban látjuk a keresztények gyónás iránti elégedetlenségét. Ez a sokak által megélt hit válságának egyik jele. A múlt vallási szolidaritásától egy személyesebb, tudatosabb és meggyőzőbb vallási ragaszkodás felé haladunk.

A gyónással szembeni elégedetlenség magyarázatához nem elegendő társadalmunk általános elkereszténytelenedési folyamatának tényére hivatkozni. Konkrétabb és konkrétabb okokat kell azonosítani.

Gyónásunk gyakran a bűnök gépies felsorolására redukálódik, amely csak az ember erkölcsi tapasztalatának felszínét emeli ki, és nem jut el a lélek mélyéig.

A megvallott bűnök mindig ugyanazok, elkeserítő egyhangúsággal ismétlődnek az ember egész életében. És így már nem lehet látni a monotonná és bosszantóvá vált szentségi ünneplés hasznosságát és komolyságát. A papok néha úgy tűnik, hogy kételkednek a gyóntatószékben végzett szolgálatuk gyakorlati hatékonyságában, és felhagynak ezzel a monoton és fárasztó munkával. Praxisunk rossz minőségének súlya van a gyónás iránti elégedetlenségben. De az egész mögött gyakran valami még negatívabb áll: a keresztény kiengesztelődés valóságának nem megfelelő vagy helytelen ismerete, valamint a bűn és a megtérés valódi valóságának félreértése, a hit fényében.

Ez a félreértés nagyrészt abból adódik, hogy sok hívőnek csak némi emléke van a gyermekkori katekézisről, szükségszerűen részlegesen és leegyszerűsítve, ráadásul olyan nyelven is, amely már nem a mi kultúránk nyelve.

A kiengesztelődés szentsége önmagában is a hitélet egyik legnehezebb és legprovokatívabb élménye. Ezért kell jól bemutatni, hogy jól megértsük.

Nem megfelelő felfogás a bűnről

Azt mondják, hogy már nincs bûnérzetünk, és ez részben igaz is. Nincs többé olyan bűnérzet, mint Isten érzése, de még feljebb már nincs bűnérzet, mert nincs elég felelősségérzet.

Kultúránk hajlamos elrejteni az egyének elől a szolidaritási kötelékeket, amelyek jó és rossz döntéseiket saját és mások sorsával kapcsolják össze. A politikai ideológiák hajlamosak meggyőzni az egyéneket és csoportokat arról, hogy mindig mások a hibásak. Egyre többet ígérnek, és nincs bátorság az egyének közjó iránti felelősségére hivatkozni. A nem-felelősség kultúrájában a túlnyomórészt legalista bűnfelfogás, amelyet a múlt katekézise közvetített felénk, értelmét veszti, és végül elesik. A legalista felfogásban a bűn lényegében Isten törvénye iránti engedetlenség, tehát uralmának való alávetettség megtagadása. Egy olyan világban, mint a miénk, ahol a szabadságot magasztalják, az engedelmességet már nem tekintik erénynek, és ezért az engedetlenséget nem tekintik gonoszságnak, hanem az emancipáció olyan formájának, amely szabaddá teszi az embert és visszaadja méltóságát.

A bűn jogi felfogásában az isteni parancs megszegése megsérti Istent, és adósságot teremt vele szemben: azok adósságát, akik megbántják a másikat és jóvátétellel tartoznak, vagy azokét, akik bűnt követtek el, és meg kell büntetni. Az igazságosság megkövetelné, hogy az ember fizesse ki minden adósságát, és jóvá tegye bűnét. De Krisztus már mindenkiért megfizetett. Elég megbánni és elismerni az adósságát ahhoz, hogy elengedjék azt.

A bűn legalista felfogása mellett van egy másik - szintén nem megfelelő -, amit fatalisztikusnak nevezünk. A bűn arra az elkerülhetetlen szakadékra redukálódik, amely Isten szentségének követelményei és az ember áthághatatlan korlátai között van és marad, aki így Isten tervét illetően gyógyíthatatlan helyzetbe kerül.

Mivel ez a helyzet leküzdhetetlen, ez egy lehetőség Isten számára, hogy kinyilatkoztassa minden irgalmát. E bűnfelfogás szerint Isten nem veszi figyelembe az ember bűneit, hanem egyszerűen eltávolítja tekintetéből az ember gyógyíthatatlan nyomorúságát. Az embernek vakon kellene támaszkodnia erre az irgalmasságra, anélkül, hogy túlságosan aggódna a bűnei miatt, mert Isten megmenti őt, bár bűnös marad.

A bűnnek ez a nézete nem az autentikus keresztény nézet a bűn valóságáról. Ha a bűn olyan elhanyagolható dolog lenne, nem tudnánk megérteni, miért halt meg Krisztus a kereszten, hogy megmentsen minket a bűntől.

A bűn az Istennel szembeni engedetlenség, Istent érinti és Istent érinti, de ahhoz, hogy megértsük a bűn szörnyű súlyosságát, az embernek el kell kezdenie a valóságot az emberi oldaláról vizsgálni, felismerve, hogy a bűn az ember gonoszsága.

A bűn az ember gonoszsága

Mielőtt engedetlenség és sértés lenne Isten ellen, a bűn az ember gonoszsága, kudarca, pusztulása annak, ami az embert emberré teszi. A bűn egy titokzatos valóság, amely tragikusan érinti az embert. A bűn szörnyűsége nehezen érthető: csak a hit és Isten igéjének fényében látszik teljesen, de valami szörnyűségéből már emberi tekintetnek is feltűnik, ha figyelembe vesszük, hogy milyen pusztító hatásai vannak a világban. Férfié. Gondoljunk csak az összes háborúra és gyűlöletre, amelyek vérbe borították a világot, a gonosz rabszolgaságára, a butaságra és a személyes és kollektív irracionalitásra, amelyek annyi ismert és ismeretlen szenvedést okoztak. Az ember története egy vágóhíd!

A kudarcnak, a tragédiának, a szenvedésnek mindezen formái valamilyen módon a bűnből fakadnak, és a bűnhöz kapcsolódnak. Ezért lehetséges valódi összefüggést felfedezni az ember önzése, gyávasága, tehetetlensége és kapzsisága, valamint ezen egyéni és kollektív gonoszságok között, amelyek a bűn egyértelmű megnyilvánulásai.

A keresztyén ember első feladata, hogy saját maga iránti felelősségtudatot szerezzen, felfedezze azt a köteléket, amely szabad emberkénti döntéseit a világ gonoszságaihoz köti. És ez azért van így, mert a bűn az életem valóságában és a világ valóságában formálódik.

Az ember pszichológiájában ölt formát, rossz szokásainak, bűnös hajlamainak, pusztító vágyainak halmazává válik, amelyek a bűn nyomán egyre erősebbek lesznek.

De formát ölt a társadalom struktúráiban is, igazságtalanná és elnyomóvá téve azokat; formát ölt a médiában, a hazugság és az erkölcsi zavarok eszközévé téve azokat; a szülők, pedagógusok negatív viselkedésében ölt testet... akik rossz tanításokkal és rossz példákkal a deformáció és az erkölcsi zavar elemeit juttatják gyermekeik és tanítványaik lelkébe, lerakva bennük a gonosz magvát, amely egész életében tovább csírázik. életeket, és talán továbbadják másoknak.

A bűn által előidézett gonoszság kikerül a kezéből, és rendetlenség, pusztulás és szenvedés spirálját okozza, amely messze túlmutat azon, amit gondoltunk és akartunk. Ha jobban hozzászoknánk ahhoz, hogy elgondolkodjunk azokon a jó és rossz következményeken, amelyeket döntéseink bennünk és másokban okoznak, sokkal felelősségteljesebbek lennénk. Ha például a bürokrata, a politikus, az orvos... látná azt a szenvedést, amit sok embernek okoznak távolmaradásukkal, korrupciójukkal, egyéni és csoportos önzésükkel, akkor átéreznék ezeknek az attitűdöknek a súlyát, amit talán ők is okoznak. egyáltalán ne érezd. Hiányzik tehát bennünk a felelősség tudata, amely lehetővé tenné, hogy mindenekelőtt a bűn emberi negativitását, a szenvedés és a pusztítás terhét lássuk.

A bűn Isten gonoszsága

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a bűn Isten gonoszsága is éppen azért, mert az ember gonoszsága. Istent megérinti az ember gonoszsága, mert az ember javát akarja.

Amikor Isten törvényéről beszélünk, nem szabad önkényes parancsok sorozatára gondolnunk, amelyekkel uralmát kijelenti, hanem inkább útjelző táblákra kell gondolnunk, amelyek az emberi beteljesülésünk felé vezetnek. Isten parancsolatai nem annyira uralmát fejezik ki, mint inkább aggodalmát. Isten minden parancsolatában ez a parancs van megírva: Légy önmagad. Ismerd fel az életlehetőségeket, amelyeket adtam neked. Nem akarok mást neked, mint életed teljességét és boldogságodat.

Az életnek és boldogságnak ez a teljessége csak Isten és a testvérek szeretetében valósul meg. Most a bűn a szeretet megtagadása és a szeretet megengedése. Valójában Istent megsebzi az ember bűne, mert a bűn megsebzi azt az embert, akit szeret. A szerelme sebzett, nem a becsülete.

De a bűn nemcsak azért hat Istenre, mert csalódást okoz a szeretetében. Isten személyes szeretet- és életkapcsolatot akar szőni az emberrel, ami az ember számára minden: a létezés és az öröm igazi teljessége. Ehelyett a bűn ennek a létfontosságú közösségnek a megtagadása. Az Isten által szabadon szeretett ember nem hajlandó gyermekileg szeretni az Atyát, aki annyira szerette őt, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16).

Ez a bűn legmélyebb és legtitokzatosabb valósága, amelyet csak a hit fényében lehet megérteni. Ez az elutasítás a bűn lelke, szemben a bűn testével, amelyet az emberiség általa előidézett igazolható pusztulás alkot. A bűn az emberi szabadságból fakadó gonoszság, amely az Isten szeretetére adott szabad nemben fejeződik ki.Ez a nem (halálos bűn) elszakítja az embert Istentől, aki az élet és a boldogság forrása. Természeténél fogva valami végleges és helyrehozhatatlan. Csak Isten tudja helyreállítani az életkapcsolatokat, és áthidalni azt a szakadékot, amelyet a bűn teremtett ember és önmaga között. És amikor a megbékélés megtörténik, az nem a kapcsolatok általános kiigazítása: ez a szeretet még nagyobb, nagylelkűbb és szabadabb cselekedete, mint amivel Isten teremtett minket. A megbékélés egy új születés, amely új teremtményekké tesz bennünket.