A halálnak még nem vége
A halálban áthidalhatatlan a remény és a félelem közötti felosztás. A várakozó halottak mindegyike tudja, mi fog történni velük a végső ítélet idején. Tudják, hogy testük halálra vagy életre támad-e. Aki reméli, reménykedik benne. Akik félnek, ugyanolyan biztonsággal félnek. Mindannyian tudják, mit választottak szabadon az életben - a mennyben vagy a pokolban -, és tudják, hogy elment az idő, hogy újabb döntést hozzanak. Bíró Krisztus kimondta sorsukat, és ez a sors megpecsételődik.
De itt és most átléphető a remény és a félelem közötti szakadék. Nem kell félnünk ennek a földi életnek a végétől. Nem kell rettegésben élnünk attól, ami utoljára becsukja a szemünket. Bármennyire is menekülünk Istentől, bármennyire is gyakran választottunk ellene és az útjaival szemben, mégis van időnk egy másik választásra. A tékozló fiúhoz hasonlóan visszatérhetünk az Atya házához, és tudhatjuk, hogy tárt karokkal fogad bennünket, halál reményünket élet reményévé alakítva.
Természetesen természetes a félelem, amelyet sokan éreznek a halállal szemben. Nem halálra készítettünk. Az életre készülünk.
De Jézus azért jött, hogy megszabadítson minket a halálfélelmünktől. Az a szeretetteljes engedelmesség, amelyet a kereszten ajánlott, kiengesztelte bűneinket, és megnyitotta a menny ajtajait mindazok számára, akik őt követik. De megváltoztatta a halál értelmét a vele egyesültek számára is. "Áldássá változtatta a halál átkát", és ezzel a halál az ajtó, amely az Istennel való örök életre vezet (CCC 1009).
Vagyis azok számára, akik Krisztus kegyelméből halnak meg, a halál nem magányos cselekedet; ez "részvétel az Úr halálában", és amikor az Úrral együtt meghalunk, akkor az Úrral együtt feltámadunk; részt veszünk a feltámadásában (CCC 1006).
Ez a részvétel mindent megváltoztat. Erre emlékeztet bennünket az egyház liturgiája. "Uram, hűséges néped számára az élet megváltozott, még nincs vége" - halljuk a pap mondását temetési misék során. "Amikor földi otthonunk teste a halálban fekszik, örök otthont kapunk a mennyben." Amikor tudjuk, hogy a halál nem a vég, amikor tudjuk, hogy a halál csak az örök öröm, az örök élet és az örökkévaló közösség kezdete azzal, akit szeretünk, a remény eloszlatja a félelmet. Vágyakozunk a halál után. Arra vágyik, hogy Krisztussal legyünk egy olyan világban, ahol nincs szenvedés, fájdalom vagy veszteség.
Annak tudatában, hogy a halál nem a vége, mást akarunk. Ez arra késztet bennünket, hogy reményeinket megosszuk másokkal.
A világ azt mondja nekünk, hogy együnk, igyunk és szórakozzunk, mert holnap meghalhatunk. A világ a halált látja végként, csak sötétség következik. Az egyház azonban azt mondja nekünk, hogy szeressünk, áldozzunk, szolgáljunk és imádkozzunk, hogy holnap élhessünk. A halált nem annyira befejezésnek, hanem kezdetnek tekinti, és arra ösztönöz minket, hogy mindketten maradjunk Krisztus kegyelmében és kérjük tőle kegyelmeket.