A mai meditáció: Mit adunk az Úrért cserébe mindazt, amit ad nekünk?

Milyen nyelv adhatja Isten ajándékainak kellő hangsúlyt? Ezek száma valójában olyan nagy, hogy elkerülheti bármely listát. A méretük tehát olyan nagy és olyan nagy, hogy csak egyiküknek kell ösztönöznie minket, hogy végtelenségig köszönetet mondjunk az adományozónak.
De van olyan szívesség, amelyet ha akarunk is, semmiképpen sem haladhatunk át csendben. Valójában nem lehet elfogadható, hogy senki, aki ép elmével rendelkezik és képes reflektálni, ne tegyen szót, még akkor sem, ha jóval kötelesség alatt van, az isteni isteni haszonról, amelyet emlékeztetni készülünk.
Isten az ő képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Intelligenciával és ésszel látta el, ellentétben a föld minden más élőlényével. Ez adta számára a képességet, hogy gyönyörködjön a földi paradicsom csodálatos szépségében. És végül a világ minden dolgának uralkodójává tette. A kígyó megtévesztése, a bűnbeesés után, és bűn, halál és megpróbáltatások révén nem hagyta sorsára a lényt. Ehelyett törvényt adott neki, hogy segítsen neki, az angyalok pedig megvédjék és őrizzék, és prófétákat küldött az ördögök helyesbítésére és az erény tanítására. Elfojtott büntetések fenyegetésével és a gonosz lendületének felszámolásával. Ígéretekkel ösztönözte a jó öntudatát. Nem ritkán mutatta meg előre, ebben vagy abban a személyben a jó vagy a rossz élet végső sorsát. Még akkor sem érdekelte a férfit, amikor makacsul kitartott engedetlensége mellett. Nem, jóságában az Úr nem hagyott el bennünket még az ostobaság és az arcátlanság miatt sem, amelyet megmutattunk, amikor megvetettük a számunkra felajánlott becsületeket, és hogy jótevőjeként taposta szerelmét. Inkább visszahívott minket a halálból, és az Úr Jézus Krisztus által új életre kelt.
Ezen a ponton még a haszon megszerzésének módja még nagyobb csodálatot ébreszt: „Bár isteni természetű volt, nem tekintette féltékeny kincsnek az Istennel való egyenlőségét, de levette magát, feltételezve egy szolga helyzetét” (Phil 2, 6-7). Ezenkívül átvette a szenvedéseinket és a fájdalmainkat is, mert nekünk megsértették, mert meggyógyultak a sebei miatt (vö. 53: 4-5), és még mindig megváltott minket az átoktól, és átok kedvéért önmagává vált. (vö. Gal 3:13), és egy rendkívül ártatlan halálhoz ment, hogy visszatérjen minket egy dicsőséges életbe.
Nem elégedett azzal, hogy visszahívott minket a halálból az életbe, hanem inkább a saját istenségének részeseivé tett minket, és felkészült az örök dicsőségre, amely meghaladja az emberi értékelést.
Tehát mit tehetünk az Úrral mindazért, amit adott nekünk? (vö. Ps 115, 12). Annyira jó, hogy nem is igényli a cserét: inkább boldog, hogy szeretettel viszonozjuk őt.
Ha mindezekre gondolok, továbbra is megrémülök és megrémülök attól a félelmemtől, hogy a könnyed elmém vagy a semmi gondom miatt ez gyengít engem Isten szeretetében, sőt Krisztus szégyenének és gyalázatának okává válik.