Ferenc pápa: hogyan tehetjük kedvére Istent?

Konkrétan hogyan tetszhetünk Istennek? Ha egy szeretett személy kedvében akarsz tetszeni, például ajándékkal, először ismerned kell az ízlését, hogy elkerüld, hogy az ajándék jobban tetszen annak, aki megteszi, mint annak, aki megkapja. Amikor fel akarunk ajánlani valamit az Úrnak, az evangéliumban találjuk meg az ő ízlését. Közvetlenül a ma hallott igeszakasz után ezt mondja: „Mindent, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ezek az általa szeretett fiatalabb testvérek az éhezők és betegek, az idegenek és a bebörtönzöttek, a szegények és az elhagyottak, a segítség nélkül szenvedők és az elutasított rászorulók. Arcukon elképzelhetjük az ő arcát lenyomva; ajkukon, még ha fájdalom zárta is el, szavai: „Ez az én testem” (Mt 26,26). Szegényben Jézus kopogtat a szívünkön, és szomjazva szeretetet kér tőlünk. Amikor legyőzzük a közömbösséget, és Jézus nevében az öccseire költjük magunkat, jó és hűséges barátai vagyunk, akikkel szívesen szórakozik. Isten nagyra becsüli őt, nagyra értékeli az első olvasatban hallott hozzáállást, az „erős asszonyé”, aki „kitárja a tenyerét a szegénynek, kinyújtja a kezét a szegénynek” (Pl 31,10.20). Ez az igazi erő: nem ökölbe szorított ökölbe és karba tett karba, hanem szorgalmas és kinyújtott kezek a szegények felé, az Úr sebzett teste felé.

Ott a szegényekben Jézus jelenléte nyilvánul meg, aki gazdagból szegény lett (vö. 2Kor 8,9). Emiatt van bennük, gyengeségükben „megváltó erő”. Ha pedig kevés értékkel bírnak a világ szemében, akkor ők nyitják meg az utat a mennybe, ők a mi „útlevelünk a mennyországba”. Számunkra evangéliumi kötelességünk gondoskodni róluk, akik igazi gazdagságunk, és ezt nem csak kenyeret adni, hanem megtörni velük az Ige kenyerét is, melynek ők a legtermészetesebb befogadói. A szegényeket szeretni azt jelenti, hogy harcolunk minden lelki és anyagi szegénység ellen.

És jót fog tenni nekünk: ha közeledünk a nálunk szegényebbekhez, az életünket érinti. Emlékeztet bennünket arra, ami igazán számít: szeressük Istent és felebarátunkat. Csak ez tart örökké, minden más elmúlik; ezért amit a szerelembe fektetünk, az megmarad, a többi eltűnik. Ma feltehetjük magunknak a kérdést: "Mi számít nekem az életben, hová fektessek be?" Az elmúló gazdagságban, amellyel a világ soha nem elégszik meg, vagy Isten gazdagságában, amely örök életet ad? Ez a választás előttünk áll: élni azért, hogy legyen a földön, vagy adni, hogy megszerezzük a mennyországot. Mert a mennyre nem az érvényes, amije van, hanem az, amit ad, és „aki kincset gyűjt magának, nem gazdagodik meg Istennel” (Lk 12,21). Ne a fölöslegest keressük tehát magunknak, hanem a jót másoknak, és semmi értékesből nem lesz hiányunk. Az Úr, aki megszánja szegénységeinket, és tehetségeivel ruház fel bennünket, adjon bölcsességet, hogy keressük azt, ami számít, és bátorságot, hogy szeressük, ne szavakkal, hanem tettekkel.

A vatican.va weboldalról vettük