Én, ateista tudós hiszem a csodákban

Belenézve a mikroszkópba, halálos leukémiás sejtet láttam és úgy döntöttem, hogy a beteg, akinek a vérét teszteltem, meghalt. 1986 volt, és egy nagy mennyiségű "vak" csontvelő mintát vizsgáltam, anélkül hogy megmondanám, miért.
A rosszindulatú diagnózis miatt úgy gondoltam, hogy pert indítottak. Lehet, hogy egy gyászoló család olyan halál miatt perelte az orvát, amelyre valójában semmit sem lehet tenni. A csontvelő egy történetet mesélt el: a beteg kemoterápiát végzett, a rák remisszióba került, aztán relapszus volt, újabb kezelést végzett és a rák második alkalommal remisszióba került.

Később megtudtam, hogy hét évvel bajai után még mindig él. Az ügy nem tárgyalásra került, hanem a Vatikán csodájaként tekintette meg a Marie-Marguerite d'Youville felszentelésének dossziéjában. Még egyetlen szent sem született Kanadában. De a Vatikán már csodaként elutasította az ügyet. Szakemberei azt állították, hogy nem volt első remissziója és visszaesése; ehelyett azt állították, hogy a második kezelés az első remisszióhoz vezetett. Ez a finom megkülönböztetés döntő jelentőségű volt: úgy gondoljuk, hogy az első remisszióban gyógyulni lehet, de nem a relapszus után. A római szakértők csak abban az esetben vállaltak egyetértést, hogy újból megvizsgálják döntésüket, ha egy „vak” tanú megismételte a mintát, és felfedezte, amit láttam. A jelentést Rómába küldték.

Soha nem hallottam a kanonizálási folyamatról, és nem tudtam elképzelni, hogy a döntés olyan sok tudományos megfontolást igényel. (...) Egy idő után meghívtak, hogy tegyenek vallomást az egyházi bíróságon. Aggódva amiatt, amit kérdeztek tőlem, elhoztam néhány cikket az orvosi szakirodalomból a leukémia fennmaradásának lehetőségéről, kiemelve a rózsaszínű fő lépéseket. (...) A beteg és az orvosok a bíróságon is tanúvallomást tettek, és a beteg elmagyarázta, hogyan fordult a d'Youville-hez a visszaesés során.
Több idő elteltével megismerkeztük az izgalmas hírt, hogy 9. december 1990-én II. János Pál megszentelti d'Youville-t. A megszentelés okát megnyitó apácák meghívtak engem az ünnepségen. Eleinte haboztam, hogy nem akartam őket sérteni: ateista vagyok és zsidó férjem. De örültek, hogy bevontak minket az ünnepségen, és nem adhattuk át azt a kiváltságot, hogy személyesen tanúi lehessünk hazánk első szentjének elismerésének.
Az ünnepség San Pietróban zajlott: ott voltak az apáca, az orvos és a beteg. Közvetlenül utána találkoztunk a pápával: felejthetetlen pillanat. Rómában a kanadai posztulánsok ajándékot adtak nekem, egy könyvet, amely radikálisan megváltoztatta az életem. A Positio másolata volt, az Ottawa csoda teljes bizonyságtétele. Tartalmazta a kórházi adatokat, a beszámolók átiratát. Ez a jelentést is tartalmazza. (...) Hirtelen meghökkentve rájöttem, hogy orvosi munkámat a Vatikán levéltárába helyezték. A bennem lévő történész azonnal arra gondolt: lesznek-e csodák a korábbi kanonizációkkal kapcsolatban is? Valamennyi gyógyulás és betegség gyógyítható? Az orvostudományt mérlegelték-e a múltban, mint ma? Mit láttak és mondtak az orvosok akkor?
Húsz év és a Vatikán levéltárába tett számos utazás után kiadtam két könyvet az orvostudományról és a vallásról. (...) A kutatás a gyógyulás és a bátorság lenyűgöző történeteit emelte ki. Felfedte néhány zavaró párhuzamot az orvostudomány és a vallás között az érvelés és a célok szempontjából, és megmutatta, hogy az egyház nem tette félre a tudományt annak eldöntésére, hogy mi a csodálatos.
Annak ellenére, hogy még mindig ateista vagyok, hiszek csodákban, meglepő tényekben, amelyek történnek, és amelyekre tudományos magyarázatot nem találunk. Ez az első beteg még 30 évvel él, akut mieloid leukémia megérintése után, és nem tudom megmagyarázni, miért. De igen.