Szent hét: meditáció a szent kedden

Ekkor a tizenkettő közül az egyik, Júdás Iskariót, a főpapokhoz ment és azt mondta nekik: "Mennyit adsz nekem, ha én adom neked?". És harminc ezüstpénzt rögzítettek. (Mt 26, 14–15)

A nagy hét első napjain, akárcsak Jézus szívén, Júdás árnyéka mérlegel. Beszélni kerül, mivel hallgat róla. Az ember azt szeretné, ha hamarosan megtennék („Amit akarsz, tedd hamarosan”), miközben az árulás - a cserekereskedelem pillanat: az ígéret és az erszény, amelyet kicserélnek - lassan elfogyasztják. Úgy gondolom, hogy a kétségbeesés felkészíti ezt a lassúságot, amely végül a legtöbb vas-ellenállást korrodálja. Júdás is szerette, Júdás is biztosan hitt a Mesterben egy nap. De Júdás ember, és emberi szíve, amelyet egy nap szeretett és hitt, biztosan alávetette magát egy "üzlet" súlyának, amely bizonyára egyre gonoszabbnak tűnt számára, mint azok az események, amelyeknek átadta a eleinte az árulásával végzetes következtetésük felé haladtak. Ahelyett, hogy örülne annak, hogy elveszettnek látja (ellentétben a többi tanítvánnyal, Júdás szorosan követi a Mestert), elveszettnek érzi magát az általa elindított vállalkozás sikerében. Amit szerettünk volna (ki tudja, miért akarunk bizonyos dolgokat?) Nem mindig hoz elégedettséget. Vannak olyan győzelmek, amelyek félelmesen sújtanak minket. A bűn következtetései gyógyíthatatlanok, és ha az irgalmasság nem segít rajtunk, egyetlen szem sem képes elviselni a szempontját. Júdás meg mer nézni. Pilátus újra megjelenik a praetoriumban, és azt mondja: "Íme az ember". A katonák előretolnak egy vörös rongyot. Pilátus undorodó mosollyal hozzáteszi: "Itt a királyod". Királlyá álcázta, töviskoronával a fején, nádpálcával a kezében. A vér megfordítja a sötét karikákat és lecsöpög az arcán. A szája alig kapja el a levegőt. A szemek Júdást nézik, egyedül őt, végtelen sajnálattal. A gyötrelem Júdás mellkasába ereszkedik. Sóhaj alakul ki benne: „Ó, Mester, o
Úr vagy barát ”. De a hang nem jön ki. Júdás nem sír, nem kiált, nem menekül. Az egyetlen gesztus, amellyel sikerül, itt van: "Hozd vissza a harminc ezüst siklust a főpapokhoz és az idősekhez: <>. De azt mondták: <> ”. Mit tehetett? Milyen visszhangot találna az ártatlanok tanúvallomása? A főpapok keményebbek voltak, mint a Golgota kövei. A tömeg egyre hangosabban kiáltotta: "Feszítsd meg őt!". Csak a szögezni kívánt fegyverek menedéke volt: de már nem volt hite engedni, hogy magáévá tegye ezt az isteni barátságot, amely minden hit tagadóira és árulóira vár. Akiknek van hitük, lehet, hogy pillanatnyilag elárasztja őket a gonoszság, de nem vesznek el. Júdás elég intelligens ahhoz, hogy megértse, hogy az Ártatlanok pénze nem szolgálhatja őt, de már nincs olyan csókja, amellyel válaszolhatna a Mesterre, aki finoman és fáradhatatlanul, még a kereszt kínjában is megismétli a szót: "Barát". Egy csók mentette volna meg. De milyen nehéz visszaadni a szívünket, amikor a szív cserekereskedelemre szolgált! Mindazt, ami a legkedvesebb és a legszentebb, a legaranyosabb és a legszerethetőbb, kioltja ez a sárosság, amely szeretet nélkül csókol, és meggyőződés nélkül tapsol. A hitet, a barátságot, a hazát elárulhatják ezek a "szakértő" emberek, akik mindenben alkudoznak és pénzt keresnek, és akik úgy vélik, hogy egy páncélozott bankjegy öv köré építve megmenthetik magukat a kétségbeeséstől. A "tapasztalatlanok", a "kiszámíthatatlanok" nem gyártanak széfeket, nem spekulálnak semmire, nem hoznak létre új gazdaságokat, de nem árulnak el vért, nem kerülnek el semmiféle elkötelezettséget, nem indítják el az ember fiát a történelem megpróbáltatásain, sem a kötéllel a nyakukban, az átkozott fügefához kötve, a szakadék fölé feszített ágon találhatók. (